kedd, március 31, 2009

Nagyon sokat tanulok én is a gyerekekkel az iskolában...
Tavaly írtam, hogy az oviban voltak Waldtagok - ezeken a napokan esőben, szélben, hőségben, mindig ugyanoda, ugyanabba az erdőbe, ugyanazon a tisztásra vezető kis erdei úton mentek az ovisok kirándulni, fáradtak voltak minden kedden, de megérte, mert látták, ahogy bomlanak a rügyek, a virágok, észrevették a természet apró változásait és figyelni tudtak rá. A gyerekek szeretik (igénylik) a kiszámíthatóságot, a ritmust, nekik még a felnőtteknél is nagyobb biztonságot adnak a rituálék. Ezt én sajnos ritkán tudom tiszteletben tartani, pedig tudom, hogy szükségük lenne rá. Nagyjából egyformán alakulnak a napjaink, de a nagyjából az egyáltalán nem elég, sőt!
Szeretnék minél több, kiszámítható fix pontot egy napra, néhányat ki kell alakítanunk, néhány jön magától. Ilyen az, hogy amíg Ali elviszi reggel a csajokat az iskolába, addig mi kicsit visszafekszünk Pankával az ágyba és mesélek, aztán közösen átpelenkázzuk Julit. Még be sem csukják maguk mögött az ajtót, már mondja nekem Panka, hogy milyen mesét szeretne. (Aztán minden délelőtt, amíg a nagyok suliban vannak, kér egy zabpehely-joghurt-agavé szirup kombót, de hétvégén soha....).
Úgy vettem egyébként észre, hogy minél nagyobb egy gyerek, minél inkább képes az alkalmazkodásra, annál jobban kopnak le ezek az apró, jelentéktelennek tűnő rituálék róla, de azért még felnőttként is őrzünk ilyeneket.
Minden napunk kicsit másképp alakul, de általában én, amíg terítek vagy befejezem az ebédet, meghallgatom interneten a Kossuth rádiót fél 12 és 12 között (Vendég a háznál), közben felöltözünk, 12-kor kilépünk az ajtón és elindulunk a villamoshoz.
Ha Juli álmos, akkor babakocsival, hogy még utána is tudjon aludni a levegőn az udvarban, ha aludt előtte, akkor kendőben viszem.
Néha be kell, valljam, lusta vagyok és keresek magamnak kifogásokat, hogy miért maradhatnék itthon, találok is mindig egyet-kettőt, de azért most már eljutottam odáig, hogy mindig meggyőzöm magam, hogy a szél vagy a kis, enyhén szemerkélő eső egyik gyerekemnek sem árt, ezt a sétát mindenképp, mindennap meg kell tennünk, mert Panka tudja, számít rá. ugyanazon az útvonalon, ugyanabban az időpontban.
Persze, vannak esti rituálék is, a fürdésnél, altatásnál, de ez természetes, bár azt sem mindig sikerül betartanunk. sajnos.

Bori osztálytanítója azt mondta, a gyerekek nem elég kitartóak. Ez ellen pedig úgy próbál tenni, hogy minden egyes hétfőn, iskola helyett, egy órával megtoldva, vagyis 5 órán keresztül, időjárástól függetlenül gyalogolni mennek, hogy ne csak szellemileg fáradjanak, illetve, hogy legyen hozzá elég kitartás bennük. A lényege, hogy 5 órán keresztül folyamatosan egy dolgot csinálnak: gyalogolnak. Nagyon kiváncsi vagyok, merre mennek, mit tanulnak belőle, mindenesetre nagyon tetszik a gondolat.
Szeretem a tanítójukat. Nagyon jól éri el a célját. Ősszel pl. zavarta, hogy pár gyerek hintázik a széken, fekszenek, elterülnek rajta. Nem veszekedett velük, nem büntette a hintázókat, hanem vett az ikeában pár hokedlit, ilyet, ni, amin nem lehet hintázni és mondta, hogy van néhány klassz új hokedli, de nem jut mindenkinek, ezért cserélgetni kell. (minket kért, hogy véletlenül se mondjuk el a gyerekeknek, hogy miért vette a székeket). Ő mondja meg minden reggel, hogy ki kivel cserél, ugyanis a 3 hokedli vándorol, és aki megkapja, büszke magára, mert csak 3 van belőle, nem jut akárkinek, ki kell érdemelni (az már fel sem tűnik, hogy hintázni nem tudnak rajta - legalábbis ezt mutatja, hogy a hokedli nem veszít a varázsából így fél év után sem).
Azt hiszem, nagy szerencsénk van Frau W-vel, nagyon szeretjük mindannyian és nagyon jó tanárnak gondolom... Kíváncsi vagyok, mik lesznek a tapasztalatai a hétfőkkel kapcsolatban.

Rituálékról még. Ma délután mentem le a kertbe a fonott kis bőröndömmel, amiben van a fényképezőgép, meg mindig az a baba, amit épp fényképezni szeretnék. Meglátott a szomszéd kisfiú, aki a húgával játszott lent és mondta nek, hogy fussanak gyorsan az almafához, mert oda fogom ültetni a babát, hogy lefényképezzem.
- honnan tudod?
- mindig ott szoktad először fényképezni a babákat.
:)

2 megjegyzés:

napmanó írta...

Szia! Nem tudom jól kifejezni, hogy miért is olvaslak ismeretlenként (illetve egy manócska révén azért már ismerősként) már vagy 2 éve rendszeresen. Azt hiszem egyszerűen jó látni, hogy van valahol egy családanya aki megéli a "paradicsomi" állapotot.
Ne ellenkezz a jelző miatt, mert az, hogy az apró részletekben rejlő szépséget mindig észreveszed, számomra a paradicsomi boldogságot sugallja.
Kellemes hétvégét! Ági

nyagi írta...

Ági, szívesen tiltakoznék a jelző miatt:)))
Tudod, azt hiszem, amíg az első lányom volt csak meg, én voltam a legparásabb anyuka a világon. Aggódtam, hogyha keveset aludt, ha borult a napirend, ha ment a hasa, ha köhögött, mára pedig eljutottam oda, hogy ezek a dolgok nem aggasztanak, mert egyik napról a másikra eltűnő jelentéktelen apróságok és úgysem tudok tenni ellene, mert nem "csak" egyre kell figyelnem.
Arról nem beszélve, hogy a nagy család nagy segítség, ha éppen nem kell anyagi gondokkal küzdeni...
Vannak rossz (nagyon rossz, fáradt) napjaim is, gyakran de akkor nincs kedvem ide se ülni a géphez;)
Minden jót Nektek!