csütörtök, november 27, 2008

A kórházban sokat gondolkodtam a lányok születésén, akaratlanul is, hiszen annyira egyformák voltak mindannyian pár napos korukban, hogy mindig eszembe jutottak a nagyobbak is, ha ránéztem a legkisebbre. Egyiknek kicsit sötétebb volt a haja, a másiknak kicsit több, a harmadik kicsit ducibb volt, a negyedik kicsit hosszabb, de mégis mindegyiket újra látom a pici Juliban. Az a legvacakabb ebben a kórházi létben, hogy Alival nem tudtuk hamar átbeszélni, hogy mi hogyan történt velünk csütörtök éjszaka, csak amikor hazajöttem kedden. Akárhogy is volt, kimondhatatlanul hálásak vagyunk mindketten a sorsnak, hogy nem értünk oda és érezhettük, hogy milyen természetességgel jön Juli erre a világra. Ali már az első gyereknél is szerette volna, ha otthon születik, én sosem bíztam magamban, nekem a Szeged-Bp. távolság mindig is túl nagy stressznek tűnt ahhoz, hogy komolyan elgondolkozzak rajta. (itt Bécsben csak az ára riasztott el:))
Most pedig olyan meglepően nyugodt voltam, persze könnyű akkor, ha határozottan semmi választási lehetőség nincs, ha érzi ez ember, hogy most el kell engedni a babát. És mennyivel könnyebb így, mint amikor legalább 3 idegen ember is áll a szétterpesztett lábaid mellett és meg akarják mondani, hogy mit és hogyan csinálj (pedig viszonylag mindháromszor békén hagytak, összességében nagyon jó emlékeim maradtak és mindig sima, gyors szüléseim voltak). Mindhárom kórházi szülésemnél a tolófájásoknál oldalra akartam fordulni, tudtam, hogy nekem úgy lenne a jó, de nem engedték (...), pedig hanyatt fekve mennyivel nehezebb volt, emlékszem, fájt a derekam.
Most végre szülhettem oldalt, félig ülve, félig fekve, semmi de semmi fájdalmat nem éreztem és amikor a kezemben fogtam a babát, kikerekedett számomra a világ. Ez a boldogság kárpótolt minden egyes valaha bekötött oxitocin infúzió, mindhárom burokrepesztés és mindkét gátmetszés miatt. Helyre kerültek bennem a dolgok és emiatt nagyon szerencsésnek érzem magam.
Alinak elmondhatatlanul hálás vagyok. Nem lehetett neki könnyű a vajúdó felesége mellett vezetni, figyelni az autópályán (miközben én sokkolom, hogy itt gyerek feje), felhívni az orvost, stb., egyáltalán,"tiszta fejjel" jelen lenni. Nekem olyan aggódónak tűnt, amikor kiszállt a kocsiból a törölköző miatt, de lehet, hogy csak hozzám képest, hiszen én akkor már hihetetlenül nyugodt voltam. Már tudtam azt, amit ő csak fél perc múlva tudott meg, hogy minden a lehető legnagyobb rendben halad a maga útján.

Még valamit le kell írnom, mert szinte mindenkit érdekelnek a "technikai részletek", nem akarom egyenként elmesélni, egyszerűbb itt egyszer elmondanom:).
Amikor még várandósan aggódtam, hogy odaérünk-e majd időben, még viccből mondtam is Alinak, hogy ha nyár lenne, kevésbé aggódnék, mert szoknyában még talán el lehet képzelni, hogy valaki megszül az autóban, de mi van november végén?
Amikor itthonról elindultunk, a cipőmet nem volt erőm felhúzni, épp csak belebújtam és gondolom, azonnal lerúgtam a lábamról, amint beszálltam a kocsiba. Ahogy megálltunk, úgy emlékszem, Alit kértem meg, hogy segítsem lehúzni rólam a farmert, mert egyedül nem ment (ülve, pocakkal, folyamatos fájások mellett). A térdemig toltam kb. (vagy tán valamivel lejjebb) és mivel oldalt feküdtem, nem is volt szükség arra, hogy teljesen levegyem. Levenni csak akkor kellett, amikor kiszálltam a kórház előtt az autóból, addig semmiben sem akadályozott. (ott meg ugye kaptam helyette egy csinos lepedő-szoknyát). Hát ez is ilyen egyszerű volt, én meg feleslegesen előre aggódtam (:-), mert az eddigi tapasztalataim alapján úgy képzeltem, hogy szülni széttárt lábakkal sokás:D.

Végül egyébként nem az ügyeletes orvosnak lett igaza, aki kategórikusan kijelentette, hogy a szülés helye a gyerek világra jöttének a helye, vagyis jelen esetben az út széle:). A szülésznőnek lett igaza, a szülés befejezésének a helyszíne a mérvadó, ezért a szülés hivatalosan a lepény születése miatt intézményen belülinek számít.

szerda, november 26, 2008

Köszönjük a rengeteg jókívánságot! Szeretném mindenkinek külön-külön, de azt hiszem, erre nem lesz energiám:).
Tegnap hazajöttünk Julival és bár semmit sem csináltam, eléggé elfáradtam az első itthon töltött napon, hiszen a kórházban elszoktam attól, hogy egyszerre 3 gyerek egymás szavába vágva meséljen, énekeljen és persze közben rohangáljon körülöttem, de biztos, hogy gyorsan vissza fogok szokni:D.Juli egyelőre egy nagyon csendes kistündér, békésen alszik a körülötte zsibongók mellett, akik nagyon örülnek neki, Panka mondjuk sokkal jobban ragaszkodik hozzám, mint valaha.
Mellesleg azért ilyen későn jöttünk csak haza, mert 4 napig adták neki azt a fránya antibiotikumot, pedig mint kiderült, majdnem steril az autónk (:-), mert minden kenet tenyésztésnek negatív az eredménye, vagyis nem is lett volna rá szükség (az ötödiket ezért meg is úszta).
A kórházba hoztak nekem a lányok egy-egy rajzot, mind a hárman gyönyörűt, annyira édesek voltak! Borika még ezt a levelet is hozta Julinak, a meglepetés pedig a sál volt, hogy ne fázzon télen a hidegben. Ő kötötte teljesen egyedül a legkisebb kishúgának:)

péntek, november 21, 2008

A negyedik lányunk pont olyan meglepetésszerűen érkezett a világra, mint ahogyan Húsvétkor észrevettem, hogy befészkelte magát a hasamba.

Szerda éjjel 15 perces fájásokkal feküdtem le, mindketten fáradtak voltunk, Ali is, én is. Néha szóltam neki, ő figyelte a fájások rendszerességét, nézte az időt (én ebben sosem voltam jó), végül elaludtunk. Éjfél előtt valamivel hirtelen felébredtem, a 15 percek után azt vettem észre, hogy nincs szünet. Ő így nyugtázta: ez még biztos ugyanaz a fájás, majd hirtelen azt mondta, 3 perces fájásaid vannak, induljunk azonnal. Én akkor már csak feküdtem, képtelen bármire és éreztem, hogy feszül a gátam. Valahogyan mégis elindultunk (fogalmam sincs, hogyan, arra még emlékszem, hogy a lépcső tetején egy fájásnyira lefeküdtem, mert nem tudtam volna lemászni:).
Éreztem a tolófájásokat, Ali mondta, hogy NEM tolófájás, én mondtam (kiabáltam), hogy DE tolófájás. Így telt az út a határig, szegény Ali száguldott,hívta az orvost, néha rám nézett, hogy jól vagyok-e, én persze pocsékul voltam, éreztem a baba fejét egyre jobban a gátnak feszülni. Minden erőmmel vissza akartam tartani, a gátat próbáltam lazítani, tartani.
Amikor átértünk a határon, hirtelen elöntött mindent a meleg víz. Akkor világossá vált számomra, hogy ez a baba bizony most jön, már nem tudom tovább megfékezni. Szóltam Alinak, hogy álljon meg, vegye elő a táskámból a törölközőt, mert a kislányunknak meg kell születnie.
Sosem láttam ilyen idegesnek, azt hiszem közös életünk során legelőször fordult elő, hogy én voltam a határozottabb, nyugodtabb. Tudtam, hogy minden rendben van, az egyetlen dolgom, hogy segítsek megszületni a babának. Kiszállt, kivette a törölközőt, megkerülte az autót, kinyitotta az ajtómat és nekem akarta adni. Mondtam, hogy hideg van, csukja be az ajtót, üljön a helyére és tartsa a babának a tenyerében a törölközőt, mert most meg fog születni.
A jobb kezemmel a gátamat védtem, a ballal az ülést fogtam és végre elengedtem a picibabát. Egy pillanat alatt kint volt a feje. „Tényleg itt van. Szia Baba. Jaj de gyönyörű!” hallottam, majd azonnal kicsusszantak a vállak és az egész pici, mázas test. Éreztem centiről centire mindenét, a feje búbjától a lábujjáig és örömmel megállapítottam, hogy a gátamon még egy enyhe repedés sem lehet, mert semmit nem érzek. Gyorsan bebugyoláltuk, ő hallatta a hangját, de nem sírt, csak úgy kiabált, hogy megérkezett, mi nevettünk a régen hallott újszülött hangon, én a hasamra tettem, Ali szó nélkül beindította az autót és csendben, boldogan mentünk a kórházba.

Megkerestük a gazdasági bejárót, mire a portás észbe kapott és ki akart minket hajtani, mi mutattunk a csomagra és mondtuk, hogy a szülészetre igyekszünk.
A porta előtt leparkoltunk, Ali bement szólni, nagy lett a riadalom, hirtelen megjelent két mentős és egy lány (nem tudom, orvosok voltak-e), én nyugodt voltam, ők nagyon izgultak:). Hoztak egy hordágyat, arra akartak átemelni. Vizualizáltam magamban a vicces helyzetet, amint engem átemelnek a köldökzsinórral hozzám kötött babámmal együtt, majd nevettem és azt mondtam, hogy inkább egyedül. A lány szoknyaként körém tekert egy lepedőt, én pedig a novemberi éjszakában 1 óra körül besétáltam zokniban a liftig. Ő jött velem, kérdezgette, hogy fiú vagy lány, hogy hogyan történt és nagyon izgatott volt. Felmentünk a szülészetre, bekiabált, hogy „hoztam egy kismamát, a baba már kint van, csak a lepény nincs”. Nagyon csodálkozott mindenki azon, hogy milyen nyugodtan sétálgatok, engem bekísértek a szülőszobára, a köldökzsinórt, ami már nem pulzált, elvágták és vártunk türelmesen a lepényre, hamarosan az is sértetlenül kijött. Nagyon megdicsértek a gát miatt, valóban teljesen ép maradt, persze, mint kiderült, ez a baba apró súlyának is köszönhető. (kb akkor született, mint Szonja, de 220 grammal és 9 centivel kisebb lett nála, pedig biztos voltam benne, hogy a legnagyobb lányunkat várjuk).
Az ügyeletes orvos rendkívül morcos volt, elmondta, milyen felelőtlenek vagyunk, két ujjnyi méhszájjal már haza sem szabadott volna reggel mennem, és az ötödik gyerekemmel legyek szíves majd a 36. héten befeküdni a kórházba). Időközben megjött az én orvosom is, aki elhűlt a liftben a vérnyomok láttán, tudta, hogy ez én vagyok. És valószínűleg azt is, hogy számon fogják kérni rajta, hogy hazaengedett. Emiatt kicsit sajnáltam, de elmondta, hogy ha maradtam volna, ma reggel bekötötték volna az oxitocint, hogy beinduljon a szülés és azt nagyon nem szerettem volna. Örülök, hogy ilyen ügyesen, gyorsan megszületett a maga tempójában a babám mindenféle külső beavatkozás nélkül.
Nos, Ali gyorsan még rákérdezett a nevére, hiszen előző nap sem tudtuk még, hogy Juli, Léna vagy Emma érkezik hozzánk, a csajok kérésére maradtunk a Julinál, ekkor derült ki, hogy nekem papírjaim sincsenek, mert nem csináltattam újra az elveszett iratokat, ezért újabb rossz pontot kaptunk, de nem zavart, már csak nevetni tudtam rajta.
Juli 10-es Apgárt kapott, azt mondták, meglepő módon egyáltalán nem hűlt le, gyönyörű rózsaszínű volt. Nem fürdették le, nem szívták le az orrát, nem vitték el egy apró pillanatra sem. Felöltöztették és nekem adták, hogy szoptassam, mert majd úgy tisztul az orra és végre megnéztem a magzatmázas szuszogó csomagunk arcát, aki első pillanattól ügyesen próbálkozott az evéssel. („gyere schnell Julika, itt a Frühstück”- mondta neki a szülésznő:). Fél 3 körül Ali hazament, nekem megmérték a vérnyomásom, minden rendben volt, egy cseppet sem szédültem. Mondták, hogy köszönjek el Julitól, mert ő megy az inkubátorba, hiszen egy intézeten kívül született babára külön figyelniük kell, majd reggel megkapom. Reggel jött a gyerekorvos és mondta, hogy úgy döntöttek, kap antibiotikumot, mert ki tudja, hánykor folyt el a magzatvíz és különben is, nem steril körülmények közé érkezett a baba, jobb megelőzni a fertőzéseket. Ennek nem örültem, de sejtettem, hogy így lesz (bár a szülésznőtől direkt rákérdeztem, ő úgy gondolta, nem fog kapni, mert a burok közvetlenül a szülés előtt repedt meg). Ezenkívül már első nap magasabb a billirubin érték a normálisnál, vagyis kicsit besárgult, így fény alatt van hat órán keresztül, azután mehetek hozzá szoptatni. (mellesleg nagyon segítőkészek, bármikor bemehetek, még széket is kaptam, ha csak ücsörögni szeretnék az inkubátor mellett, a fény alól nem veszik ki, de ha felébred és fejek le tejet, azt az inkubátorban is megkapja fecskendőből), ha ébren van, mindig szólnak, hogy szoptassam, mindent elmondanak, amit csinálnak vele. (néhányan azért nem akarják nekem elhinni, nem voltak 5 perces fájások, sőt néha az az érzésem, hogy azt hiszik, kifejezetten a kórházon kívül akartam világra hozni a kislányunkat, pedig az autóban aztán tényleg sosem terveztem:).
A szobában egyedül vagyok, ami sokkal inkább szállodára, mint kórházra emlékeztet. Van bent pelenkázó, fürdőszoba zuhanyzóval, wc-vel és bidével, a falon pedig egy felhívás a szoptatás fontosságáról. Persze, nagyon boldog lennék, ha otthon lehetnék, de így is nagyon örülök, mert megszületett egészségesen a negyedik kislányunk is, gyorsan, könnyen, békességben. Örülök, hogy a nagyi éppen ott volt nálunk, mert különben nem tudom, mi lett volna, ha a nagyokat is hozni kell.

Négyen vannak. Hatan lettünk és nagyon-nagyon boldogok vagyunk:)
Meg vagyok döbbenve, hogy milyen népszerű feleségem van. Nem köszöngetem meg egyesével a gratulációkat, szerintem Ági sem fogja, mert nem fogja tudni kinyitni a levelesládáját. Az mindenesetre különösen megható nekem, hogy még az én közelebbi illetve távolabbi rokonságom is nyomon követi az eseményeket.
Pár kiegészítés, hátha érdekes. A köldökzsinórt már a kórházban vágták el a lepény is ott született meg (vagy hogy mondják az ilyet). Továbbra sem gondolom, hogy Sopronba szülni rossz ötlet 40 perc az teljesen megfelelő távolság egy kórházhoz. Tegnap Borit vittem egy belvárosi születésnapi partiba és a szintén belvárosi munkahelyemről 55 perc alatt értem oda, pedig Bécs sokkal kellemesebb közlekedésű város, mint Bp.
Én már az első gyereknél is javasoltam az otthonszülést, de ez nem olyan dolog, amibe beleszólásom lehet. Ezenkívül még annyit kell elmondani, hogy én tényleg nem csináltam semmit csak tartottam a törölközőt, szóval rám nem érdemes különösebben fölnézni:-), illetve nem ezért:-)
Amúgy ahogy én látom nem annyira az a baj, hogy nem otthon születnek a gyerekek, hanem hogy túl sokáig bent vannak a kórházban, ami egyrészt bűnösen pazarló dolognak tűnik, másrészt a kórházban lévők hiányoznak otthonról. Viszont Ági emlékeim szerint szeret a kórházban, mert ott legalább valóban pihen. Bonyolult ez...
Juli egyébként meglehetősen sárga és antibiotikumot is kap, mert az soha nem ártott még senkinek, meg hátha megtanuljuk, hogy legközelebb időben el kell indulni:-) A soproni kórház nem csak szép, de állítólag jó is, Ági szerint mindenki sokkal kedvesebb, mint Szegeden. A kaja jó csak kevés. Tegnap nem mentek a csajok, csak Nagyi+Panka meg én, mert a két nagy inkább az iskolát választotta, még arra a kompromisszumra sem voltak hajlandóak, hogy előbb eljönnek az iskolából. Juli épp napozott, szóval nem láttuk. Ma megyünk este. Ha valaki aggódik a szép autónk szép ülése miatt azt már tegnap kitisztíttattam 2000 Ft volt és jobb, mint újkorában.

csütörtök, november 20, 2008

Ma éjszaka 0 óra 47 kor megszületett Juli. 2770 g 47 cm 32 cm fejkörfogat (vagy mi), ha jól emlékszem. Így ő az eddigi legkisebb babánk, de meglehetősen aranyos.
Amúgy pedig, amitől tartottunk, illetve csak Ági, mert én nem hittem, hogy ilyen a valóságban megeshet velünk, bekövetkezett. Juli a kocsiban született. Viszont teljesen kár volt ettől tartani, szerintem nem olyan rossz kocsiban szülni, legalábbis nem az apáknak, de Ági is elégedett volt a szüléssel, csak a tolófájások visszatartását viselte gondolom nehezen.

Valószínűleg el sem kellett volna Bécsből már indulnunk, mert amire fölébredtünk már 3 perces fájásai voltak Áginak, sőt ő állította, hogy ezek a tolófájások, csak én nem akartam elhinni. Mindenesetre már az IKEÁ-nál (3 km mondjuk) mondta, hogy most álljunk meg, utána meg 3 percenként. Végül a Sopron tábla után az első parkolóban született meg Juli, szerintem nagyon könnyen, Ági is minden sérülés nélkül megúszta és számomra az volt a meglepő az egészben, hogy a koponya csontjai is alig voltak egymásra csúszva, nem úgy, mint pl Pankának annak idején. Ági hihetetlen ügyes volt (gátvédelem stb.) hiába az interten sokat lehet tanulni:-)
Minden a legnagyobb rendban volt, a kórházban is csak az ügyeletes orvos volt enyhén köcsög, de én is csak rövid ideig próbáltam meggyőzni arról, hogy az élet egy kicsit komplexebb annál, mint ahogy ő elképzeli. Szerinte mindenki a kórházban legyen default-ból, és csak, ha épp ráér akkor csináljon mást.

szerda, november 19, 2008

Tegnap elment a nyákcsap. Éjjel 1-kor arra ébredtem, hogy megőrülök a fájdalomtól, aztán csak feküdtem, számoltam, megijedtem. Ali felébredt, mérte az időt és azt gondoltuk, menni kell hamarosan. Én csak feküdtem és vártam, hogy teljen az idő. Reggel időpontom volt nst-re, vagyis mindenképp kellett ma Sopronba mennünk. Azt akartam, hogy reggelig kibírjam, mert elképzeltem, hogy Panka nem örül, ha hirtelen nem talál minket, amikor felébred. Borika hisztizni fog, hogy PONT ma nem vagyunk itthon, hogy elvigyük iskolába (minden nap "pont ma" lenne:). Szonja volna az egyetlen, aki örülne, hogy lóghat egy napot, bár ha utána számol és kiderül, hogy Frau B. szerdánként velük villamosozna, lehet, hogy ő sem örülne.
Elképzeltem, hogy reggel milyen egyszerrű lenne minden, gyorsan elvisszük a csajokat a suliba, aztán megyünk Sopronba, én mindenesetre csomaggal, aztán kiderül. Visszaaludtam, felébredtem, fájtam, visszaaludtam. 5-kor felkeltem.
Az orvosommal összefutottam a folyosón, mondtam neki, hogy nem vagyok jól, fogalmam sincs, mikor kell majd indulnom, ha itt az idő. Mivel az nst is mutatott 3 durva fájást, azt mondta, ha szeretném, megvizsgál, ha nagyon nyitva van a méhszáj, maradnom kell, főleg, mivel nem Sopronban lakom.

Örültem, hogy megvizsgál, mert tudni akartam, mire számíthatok. méhnyak "eltűnőben", tágulás bő két ujjnyi (a lelet 1222), a magzatvíz valamivel kevesebb az átlagnál, egyedül a lepény néz ki úgy, mintha még messze lenne a szülés, mert az tökéletes.
Azt mondta, maradhatnék, de ha menni akarok, hazamehetek.
Ha szeretném, ilyenkor már simán lehet indítani is (?), minden készen áll rá, de mondtam, hogy ezt az egyet nem szeretném, inkább hazajövök és amint úgy érzem, elindulok újra. Minél kevesebbet akarok ott lenni.
Hát így áll most a dolog. Nagyon szeretném, hogy időben odaérjünk, hogy meg tudjam különböztetni a jósló és a valódi fájásokat. Hogy minden rendben legyen.

kedd, november 18, 2008

Őszi manók...Teszek ide képeket három pici manóról, a napokban készültek. Írtam, hogy Boriék osztályában a szülők manókat varrnak a bazárra. A szülői esten hozott valaki apró filcmanócskákat, megkérdeztem, hogy készült és mi is kipróbáltuk itthon. Hátha más is kedvet kap hozzá: egy egyszerű pici kuglit nemezeltem fehér gyapjúból vízzel, a csajok kérésére piros réteget nemezeltem rá körbe, majd egy kis fehér körből tűvel arcot nemezeltem neki és az arc köré szintén tűvel a szakállat. Gyorsan készen van, ha még csinálok, akkor azért kicsit rövidebb lesz a sipka és pocakosabb a manó.
A díszletet:) vagyis a mohát, kérget, tobozt a hétvégi erdei sétánk során szereztük.A második manó ma készült. Tulajdonképpen nem tudtam, kinek varrom, amikor készen lett, mindhárman nagyon szerették volna. Az akaratosságának és a nagyok rendességének köszönhetően Panka nyert. Kb. olyan, mint a nagy manók, szemmértékre varrtam, a végén mértem le: a feje búbjától a lábáig 17 cm. Emmának hívják:).A harmadik manó a még meg nem született kislányunknak készült, nagyjából úgy, mint a honlapon szereplő szabásminta szerinti álommanó, csak sokkal egyszerűbb, mert nem látszik ki kéz a hálózsákból, plüssből varrtam.

hétfő, november 17, 2008

Nagyon jól esik a sok-sok kedves érdeklődő levél, ezért itt válaszolok mindenkinek egyszerre: a csend nem jelent semmit, KisKaktusz még várat magára. A sok jókívánság közül pedig a gyors szülést inkább passzolnám, szeretnék odaérni Sopronba:D.
Vannak nagyon rossz éjszakáink, hosszan tartó jóslófájásokkal, már többször pakoltam gyorsan fejben össze, de egyébként ha azok nem jönnek, akkor nagyon jól alszom, még pisilni sem szoktam felkelni, ami azt hiszem, nagy kegy így a kilencedik hónapban. Derekam sem fáj, sőt, most néztem meg, hogy van-e még visszerem, mert nem is szoktam érezni - van, de nem fáj soha. Szóval még csak panaszkodni sem tudok:).
Készülünk az adventi bazárra, az elsős szülők koszorúkat készítenek, a másodikosok manókat, vagyis mi mindkettőt. Csütörtökön este fél 11-ig gyertyákat drótoztunk az iskolában, pénteken ugyaneddig tartott a szülői est a másodikban, ma este megyünk koszorút kötni, gondolom, az is lesz pár óra. Mindezt persze úgy, hogy Nagyi itt van a csajokkal, ami megnyugtató, mert így nem kell majd húzni-vonni őket, ha a kishúguk hirtelen kíváncsi lesz erre a világra.

Egyébként tegnap kimostam az összes babaruhát, pénteken megérkezett az utolsó adag textilpelenka, amit rendeltem, holnap talán azokat is kimosom, hogy teszteljem a száradásukat. Szerencsére Ali is elégedetten állapította meg, hogy igazán jónak tűnnek, remélem, beválnak majd. Varrtam egy pici manót is a babának, azt hiszem, minden készen áll a fogadására. Én tulajdonképpen egészen türelmes lettem az utóbbi napokban, nem sürgetem az időt, még azt sem bánnám, ha megvárná a bazárt, mert oda nagyon szeretnék elmenni. Majd megpróbálom betenni megint a meghívót a blogba, mint tavaly, hátha valaki erre jár a következő hétvégén;).

péntek, november 14, 2008

Amikor 9 éve vártuk Borit, először azt mondta az orvos, hogy még ne örüljek, egyelőre nem biztos, hogy jól megtapad, majd ráérek örülni a 12. hét után. Akkor jöttek a ciszták, amikről írtam régebben és amit úgy kommunikált, hogy azért tulajdonképpen előfordulhat, hogy egészséges lesz a baba. Mire felszívódtak ("Ágnes, én borítékoltam volna magának ezt az eredményt, de tudja, jobb félni, mint megijedni..."), megállapította, hogy bizony baj van, még félidőnél is épp' hogy tartok, de a méhnyak rövid, nyílik a méhszáj. Innentől szigorú fekvés, mondta. Először megijedtem, elhittem, persze, miért ne hittem volna, aztán pár nap után rájöttem, hogy nagy bajom nem lehet, ha nem vérzek, nem görcsölök, nem fáj semmim, ezért elmentem egy másik orvoshoz, aki nevetett egyet és azt mondta, hogy bizony, lehet végig feküdni, de akkor nehéz lesz a szülés -a méhnyak valóban rövidebb alapból egy picit, de ezzel semmi baj.
Bori 37. hétre született, valóban kicsit korábban, mint vártuk, de érett, egészséges baba volt, 2790 grammal. Szonja 2990-nel született, ezután az orvos (a másodszorra választott, aki mind a három lányunk születésénél jelen volt) levonta a bölcs következtetését, miszerint a méhem 3 kg-ig van kalibrálva, nagyobb babát nem bír, akkor már végleg kinyílik (...). Erre Panka persze bőven rácáfolt. Vele is hamar kezdett nyílni a méhszáj, a doki azt mondta, hogy csak március közepéig maradjon, majd, hogy jaj de jó lenne kihúzni áprilisig. Április 23-án született... A nyíló méhszáj (és a durva jóslófájások) miatt én úgy éreztem, mintha már régen meg kellett volna születnie, pedig az volt a kiírás napja.

Most december 1. a terminus. Még több, mint két hét és én máris úgy érzem, hogy bőven itt az idő, hiszen 9 éve elhitették velem, hogy én "koraszülős" típus vagyok, bár erre mind a négy várandósságom tökéletesen rácáfolt (az az első orvos pedig biztos, hogy továbbra is minden anyukával el akarja hitetni, hogy nélküle egy gyerek sem születne, és aki ugyanúgy szocializálódott, mint én, hogy a fehér köpeny előtt fejet hajt, az el is hiszi, jó esetben előbb-utóbb vált).

Bízom benne, hogy ezúttal jó orvost találtam, nem vizsgálgat, nem rémisztget, de bennem azért most is sokszor felmerült, hogy a negyedik lányunk idő előtt jön. És megint eljutottam oda, ahová két és fél évvel ezelőtt: már-már sürgetném az érkezését, aztán azt gondolom, hogy nem szép dolog "siettetni", de tény, hogy nehezen viselem ezeket az utolsó napokat (hehe), heteket. Fáradt vagyok. és én sosem 40 hétre készülök:). Azért persze tudom, hogy akkor jön, amikor akar, nem érdekli igazán sem a telihold sem a hidegfront, sem a nyűgjeim, sem a türelmetlenségem. És ez jól is van így.

hétfő, november 10, 2008

Georgenbergnél találkoztunk este 5-kor a Wotruba templom előtt, hogy fényt vigyünk a sötétségbe: elsősök és másodikosok, osztálytanítók, testvérek és szülők.
Egy erdei úton haladtunk énekelve egy tisztásra, ahol valóban csak a lámpásaink adták a fényt (illetve az a néhány mécses, amit a tanítók előtte a fák mellé helyeztek és amik mutatták az utat). A tisztáson a "nagyok" életre keltették Márton legendáját, közösen énekeltünk, majd visszamentünk a templomhoz, ahol az osztálytanítók a maguk sütötte kaláccsal megkínáltak és arra kértek mindenkit, hogy felezzék meg valakivel.
(Nekem sokat fájt a hasam és a dagadó holdat figyelve azon gondolkodtam, hogy vajon igaz-e, hogy a telihold sok babát csalogat a világra... meg azon is, hogy miért van az, hogy minél többedik szüléshez közeledek, annál több joslófájásom van. Borinál tényleg egy sem volt, Szonjával csak közvetlenül a szülés előtt, Pankával sok, most rengeteg.)
A templomot mi egy kirándulásunk alkalmával láttuk először és mindenre emlékeztetett, csak épp templomra nem - egy geometrikus betonnégyzetekből álló épület Fritz Wotruba Szentháromság-temploma, a 70-es évek közepén épült.
( itt van róla egy csomó kép).

vasárnap, november 09, 2008

Minden ünnepet nagyon szeretek az iskolában, de talán leginkább szívmelengetőbb a "lámpásfelvonulás", Szent Márton ünnepe.Holnap este lesz Szent-Márton nap az iskolában. Régebben írtam, hogy Bori tanítója sokat segíti az új elsős osztálytanítót, nagy örömünkre még az ünnepet is együtt tartja a két osztály, ami igazán nagy segítség nekünk. Pénteken a csajok kezükben a gyönyörű lámpásokkal szálltak le a villamosról, csináltunk róluk aznap pár képet is. Tavaly annyira borzalmas idő volt, teljesen szétáztak a lámpások, szerettük volna megörökíteni, hátha idén sem lesz szerencsénk. Szonjáéknál mindenki úgy díszítette a lámpását, ahogy akarta, Boriéknál megmondta Frau W., hogy mi legyen rajta.
Nagyon vicces, hogy Szonjáé lett kész előbb és ő is Szent Mártont rajzolta rá, de nem egy koldussal, hanem magát is odarajzolta, ahogy fázósan viszi a hidegben a lámpását és ő tartja a kezét Mártonnak.
Szonja lámpása:Bori lámpása:Panka pedig megörökölte azt, ami tavaly Szonja az oviban készített:A tavalyi Márton-napról ebben a bejegyzésben írt Ali, és ebben én (az övé az érdekes, mert mi a kicsikkel feladtuk).
Az ovisok tavalyi Márton-napja pedig itt van.

szombat, november 08, 2008

Újabb nyűgök, egyre nehezebb ez az utolsó idő. Nem tudom, mi bajom van. Tulajdonképpen továbbra sem fáj semmim, a visszerem, mint az utolsó babavárás legnagyobb (és talán egyetlen) kellemetlen meglepetése, nem romlik, legrosszabb esetben is csak úgy van és stagnál, más újdonság nincs. Sok jóslófájásom és álmatlan éjszakáim viszont vannak.
(Nem vagyok türelmetlen. nem akarok most azonnal szülni és nem is félek vagy tartok a szüléstől. Bár az utolsó szülésem volt a legeslegnehezebb, rossz emlékem arról sem maradt. Negatív emlékfoszlányok vannak mindháromról, mint pl. mindig rázott
a hideg a kórház vizsgálójában, amíg vártam az ügyeletes orvosra - ez az első, ami hirtelen eszembe jut, egyszer talán majd mindet összeszedem:).
Mindez azonban nem indokolja azt, hogy türelmetlen és ingerült legyek a gyerekekkel, márpedig tényleg elviselhetetlenül ideges és kiabálós vagyok. Ma pl. indultunk a Magyarok Házába (Collegium Hungaricum) Ali egy ismerősének a fotókiállítását megnézni illetve táncházba. Indulás előtt szétment a farmerom hasán az amúgy is már ócska, gyenge gumi. Valamiért úgy gondoltam, hogy másban egyszerűen el sem lehet menni. Már akkora nagy bálnának érzem magam, hogy nem kényelmes semmi, alig várom, hogy megint a saját ruháimat hordhassam, talán még sosem voltam ilyen kövér és fáradt.
Ott bosszantott, hogy Panka a székre áll és bukfencezik folyton a parkettán, miközben körülötte kopogós cipőkben felnőttek táncolnak. Zavart, hogy Szonja a székek alatt mászkál négykézláb harisnyanadrágban, mint a kétéves húga. Idegesített, hogy Borika csak áll és nem mer táncolni, pedig azt mondta, szeretne. Egyébként semmi okom nem volt arra, hogy ne érezzem jól magam, jó volt hallani, hogy mindenki magyarul beszél, voltak szimpatikus családok, jó volt a zene. A gyerekeink nagyon ügyesek voltak, édes csuhéboszorkányokat készítettek, Szonja minimális segítséggel, Bori teljesen egyedül. Legközelebb majd biztosan jól is érzem magam...
A postaláda tele van egy halom megválaszolatlan levéllel. Képtelen vagyok arra is, majd talán pár nap múlva. Addig pedig megtanulok kötni, mert sosem volt még őszi vagy téli gyerekünk így meleg sapkánk sincs viszont van itthon sok puha, szép gyapjúfonal és szeretnék neki egy gyapjúsapkát. Boltban csak műszálasat, meg bojtosat meg olyat találtam, amiről medvefülek merednek az égnek, ezért elhatároztam, hogy megkötöm, végülis az internet mindenre jó, biztos ezt is meg lehet tanulni (?)...

csütörtök, november 06, 2008

Miután leírtam, hogy milyen önálló iskolás nagylányaink vannak, Pankáról is írnom kell egy picit.
Tegnap délután lent játszottak az udvaron a szomszéd gyerekekkel. 6 körül kinéztem az ablakon és tudatosult bennem, hogy besötétedett, ezért szóltam nekik, hogy itt az ideje feljönni. Nem túl lelkesen, de hamarosan megjelentek az ajtóban a nagyok.
- Panka?
- ő nem volt lent az udvaron.
- ??
- felment Annabellához játszani.
Annabella a hároméves szomszéd kislány, Panka barátnője (:-). Panka -mint később kiderült- unatkozott az udvaron és különben is sötét volt, hát megbeszélték (?) Annabellával, hogy felmennek játszani. Egyébként a mamája nagyon jófej, minden nap elmondja, mennyire szereti, ha fent vannak a lányok, mert akkor az ő vad fiai is csendben jól eljátszanak velük és külön szokott jönni Annabellával, hogy engedjem nyugodtan Pankát is, sőt néha még engem is annyira hív, hogy nehezen mondok nemet.
Nos, a nővérei felmentek érte, ő egy mandarint majszolva megjelent de nem mesélt semmit, hiába kérdeztük, olyan miközödhozzá-arccal ránk nézett, azt mondta, játszottak, majd megy máskor is, ezzel lezártnak tekintette az ügyet.
Tulajdonképpen tényleg rendben is van, de nekem akkor is furcsa volt, hogy ez a két és fél éves gyerek ennyire tudja, mit akar és ilyen önállóan intézkedik:).

kedd, november 04, 2008

Ma reggel Sopronba kellett mennem a kötelező NST vizsgálatra (mellesleg sajnos nem lettek meg az elveszett irataim). Tartottam tőle, hogy nem lesz nagyon gyors, talán haza sem érünk Alival, Pankával, mire a csajok már igen. Ezért az egyikőjük egy kapukulcsot, a másikuk egy lakáskulcsot kapott, én izgultam, hogy délre itthon legyünk, ők izgultak, hogy ne.
Persze, hogy délben én még a kórházban voltam (Aliék addig sétáltak, bevásároltak...) viszont amikor hazaértek, felhívtak minket a vezetékesről. Hát, lehet, hogy nem nagy dolog, én úgy gondoltam, hogy nagyon okos nagylányaink vannak:).
Amikor hazaértünk, Bori épp házi feladatot gyurmázott:) - most tanulják a kisbetűket és nem rajzolják, hanem kaptak gyurmát, amiből minden nap itthon meg kell szépen formázniuk az aznap tanult betűket, és egy kis dobozva zárva hordják az iskolába. Szonjáéknak nem volt házi feladatuk, ő addig rajzolgatott...

A szülésznő szerint a baba hihetetlenül lent van, legalábbis a szívhangot annál sokkal lejjebb találta meg, mint amire számított, az orvosom azt mondta, hogy ha addig nem, akkor jövő héten újra kedden reggel találkozunk. Végül továbbra sem vizsgált, hiszen most már minek:D. Így az egész várandósság alatt egyetlen vizsgálat volt a nyáron, az is csak azért, mert amikor ultrahangozni akart, érezte, mennyire keményedik a hasam.