hétfő, június 30, 2008

Nagyon stresszeltem, hogy mondjam el a házban a gyereket. Sokszor leírtam már, ez egy nagyon szép régi villa, 3 emelet, alattunk egy zenész-család, egy 13 éves nagylánnyal és egy nagy kutyával, felettünk a főbérlők (eddig időszakosan, mostantól állandóan), 3 gyerekkel ( 13 és 5 éves fiú, illetve egy 2 és fél éves kislány).

A főbérlő mama kitalálta, hogy szeptembertől gyerekekre vigyáz, már papírt is szerzett a jogosultságáról (Tagesmutter), így jut jövedelemhez. Nos, ok. Mondjuk, nem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy kora reggelente szülők hozzák ide a csemetéket, akik feltrappolnak a lépcsőn, majd délelőtt le a kertbe, ahol én altatni terveztem a születendőt, de mindegy (aki járt már nálunk, tudja, hogy döng minden gerenda, amikor felettünk jönnek-mennek... Az alsó szomszédok miatt pont az zavart, hogy mi fölöttük döngetünk, plusz még jön egy visítós is).
A hasamat már nem tudom dugdosni, hatalmas, már mindenki kérdezgeti az iskolában, oviban, hogy mikor jön a baba, szóval, úgy gondoltam, ciki, ha csak észreveszik a házban és nem szólok, nem mintha bárki beleszólhatna a családtervezésünkbe, de az alsók mégis érintve vannak, a felsők meg 5 embernek adták ki a lakást.
Azon gondolkodtam, hogyan hozzam a tudtukra. Kopogjak be és mutassam meg a hasam? Mit mondjak? Van hozzá egyáltalán közük? A sors hozta a megoldást.
Szombaton a gyerekek fent játszottak, este Ali felment értük, a főbérlő megkérdezte tőle, vannak-e már belátható terveink, meddig szeretnénk maradni. Hát jövő nyárig, felelte Ali (a gyerekről nem szólt). A kérdés azért érdekes, mert az albérlők szerződése lejár jövő szeptemberben, a tulajok pedig szeretnének leköltözni (megértem - közvetlen kertkapcsolat, szép terasz nyílik a kertre, mondjuk, a lakás kicsit kisebb, mint a miénk, de Tagesmutternek ideális, hát az öttagú családnak... nem tudom). Az alsó szomszédok persze húzzák a szájukat, mert nagyon régóta laknak itt, laktak már a mi lakásunkban is, de pont a terasz miatt költöztek eggyel lejjebb. Nekik fontos, főleg a kutya miatt. Ezenkívül nálunk az étkező ablakai újak, valószínűleg rosszul beszerelve, mert télen a minuszokban penészedett mellette a fal, amit mi jól meg is beszéltünk velük, így amikor Ali összefutott velük és szóba került ez a lakás-csere, rögtön mondták is neki nevetve, hogy a penészesbe nem jönnek:), legalábbis Coretta nem szeretne felköltözni, Johann nem zárkózik el, mert a házat, kertet, környéket szereti. Ali megemlítette a gyereket, mondták, hogy persze, már tudják, már meg is beszélték, hiszen egyértelműen látszik (eszerint hiába is próbáltam behúzni a hasam, amikor elmentem az ajtajuk előtt:)).
Az egyik oldal ezzel letudva.
A csajok délelőtt megint felmentek játszani, Pannát felkísértem és én is beszéltem a főbérlővel a terveinkről, meg a babavárásról is. Mondtam, hogy nagyon szeretnénk Bécsben maradni, nem sok az esélyünk rá, de ha mégis sikerül, akkor is el kell költöznünk, mert kicsi lesz a lakás. Erre felcsillant a szeme és mondta, hogy mi felköltözhetnénk oda, mert az a lakás nagyobb (a tetőtérrel, ami plusz egy szoba), Corettáék az elsőre, ők pedig a földszintre. Azonnal végig mutogatta a lakás minden kis zugát, mintha rögtön rá akarna beszélni, de erre azért még alszunk párat:). Mindenesetre elvileg, ha maradnánk, sem kellene lakás után rohangálnunk, feltéve, hogy akarunk a felső szintre költözni...

vasárnap, június 29, 2008


Ali hétfőn elutazik (az egész csoport, valami munkabeszámolós "kirándulásra", ráadásul autóval megy, mivel így hat személyt tud vinni magával). Reggel, amikor felkelt, mondta, hogy ő megy dolgozni, mert még nincs kész a beszámolója és öltözzünk mi is, elvisz minket a Duna-szigetre, hogy addig menjek el a vizes játszótérre a csajokkal (biztos aggódott, hogy ha nem lesz itthon, én négy napig a lakásba zárva tartom a gyerekeket, mert lusta leszek a melegben bárhová is elmenni:)).A víz hihetetlenül hideg volt, gondolom, ez látszik a képeken. Én csak térdig mentem be, de nekem az is sok volt:)

szombat, június 28, 2008

Nem csak az ovinak lett vége, hanem az iskolaévnek is, Bori szeptembertől másodikos lesz.
Két nagy borítékot kapott az osztálytanítótól, az egyikre Borbála volt írva, a másik, vaskosabb borítékra pedig az, hogy Familie Pettkó-Szandtner. Mindkettőre nagyon kíváncsiak voltunk, az elsőben volt egy osztálykép sötétrózsaszín, szétnyitható lapra ragasztva, benne egy halványrózsaszín lapon a Borinak szóló szerintünk nagyon szép vers az osztálytanítótól.
A másik egy 9 oldalas (szintén) kézzel írott értékelés, általános résszel kezdődik: az első osztály célja, feladatai, elért eredményei, amit az osztálytanító és a szaktanárok értékelése követ. A vélemények nagyon egyformák, szinte mindenki leírta róla, hogy csendes, nyugodt, vidám kislány. Úgy kezdődik, hogy reggelente mindig nagyon nyugodtan, zárkozottan és kivétel nélkül mindig mosolyogva lépett a terembe. Nyugalma, csendessége ellenére gész évben nagyon aktív volt, az idegen nyelvi akadályokat sok kitartással, akaraterővel és bátorsággal vette, amiket mind hozott magával. Leírja a tanító, milyen nagy élmény volt neki is, amikor Bori először, fejszámolásnál jelentkezett és természetesen, magabiztosan válaszolt németül, illetve, amikor magától elkezdett beszélni. Ami szerintünk a legjobb az egész értékelésben, hogy az utolsó hetekben az is feltűnt a tanítónak, hogy a padtársával vidáman fecsegett, ennek mi nagyon örültünk Alival.
Amit az óvónőktől is mindig hallottunk és magunk is tudjuk, azt most is olvashattuk: nagy figyelemmel, szeretettel hallgatja az összes mesét.
Az osztálytanító és az orosztanár is megemlíti, hogy nagyon szépen rajzol, többen írják, hogy a kezdeti zárkózottsága ellenére nagyon gyorsan és nagyon boldogan vett részt minden feladatban, közös játékban, a kézimunkatanár azt írta, hogy a kötést nehezen tanulta meg, de amikor komoly kitartásának köszönhetően sikerült, nagyon büszke volt a munkájára, az első kötött manóra.

Az értékelésnek örülünk, mindennel egyet értünk, hiszen Bori valóban csendes, szeret feladatokat megoldani, és rendkívül kitartó. Mindig mindent addig gyakorol, amíg végül sikerül neki.
Most éppen kérte, hogy olvassuk el a Tündér Lalát, mi nemet mondtunk, mert ha rajta múlna, reggeltől estig ülne és mesét hallgatna, erre levette a polcról, kiment az étkezőbe és elkezdte olvasni magának. kíváncsi vagyok, meddig jut, szerintem kezdhette volna valami kis rövidebb mesével is...
Az osztálytanító a legutóbbi szülői esten elmondta, hogy ne várjunk csodákat, a gyerekek még nem tudnak furulyázni - én azért vártam. Most hozta haza először a furulyát, évvégén, és meg kellett állapítanom, hogy furulyázni majd másodikban fognak megtanulni:)) de ő azért nagyon büszke rá, akárcsak arra a furulyatokra, amiről írtam januárban, hogy közösen nemezeltük az osztállyal.

péntek, június 27, 2008

Szonja ma volt utoljára oviban, nyárünnep volt, így mentünk mi is (Ali és Bori az iskola vége után csatlakoztak). Szerettem volna a végén kedvesen megköszönni az óvónéniknek ezt a szép, vidám évet, de valahogy nem ment, annyira elérzékenyültem, hogy inkább befejeztem egy kedves köszönömnél, mielőtt lebuknék, magamban pedig betudtam az állapotommal járó hormonoknak. Az az igazság, hogy sajnáltam elválni az óvónőktől, sőt, ami még meglepőbb, a szülőktől is, annyira jól éreztem ott magam mindig.
Az ünnep azzal kezdődött, hogy a gyerekek eljátszottak egy mesét, majd volt közös tízórai (a szülők vittek szendvicset, sütit, gyümölcsöt, mindenki amit gondolt), leültünk a szépen terített kisasztalokhozt, az óvónénik pedig körbehordták a finomságokat.
Amikor mindent megettünk, kimentünk az udvarra, ahol nagyon klassz játékok voltak (körjátékok, táncok - nem is tudom, mikor körjátékoztam legutóbb), talicskázás, eperhajóztatás (itt nem az nyert, aki erősebben húzta a hajót, hanem az volt a cél, hogy egymást kell segíteni, előre megbeszélték a gyerekek, hogy kié lesz a finom eper, melyik parton kell kikötnie a kishajónak). Lehetett krumplival kanálban egyensúlyozni, homokvárban üveggolyó után kutatni, buborékot fújni, karikán át babzsákot dobálni és persze szaladgálni.
Ezután bábjáték volt, amiben egy koldus hárfájának a zenéjével malackákat táncoltat, végül emlékbe mindenki kapott egy kismalacot, illetve az éves munkákat: rajzokat összefűzve és a szőtt tarisznyát (amihez Szonjának nem volt ideje kellően hosszú pántot körmöcskézni, így utolsó nap sodrott magának egy pántot, mert mindenre van megoldás - de nem ő volt az egyetlen).

csütörtök, június 26, 2008

Jótett helyébe... :)
Amikor Szonjáért mentem, az óvónéni ezzel a kis csomaggal köszönte meg Alinak, hogy egész évben hordta a konténert, amiben az ovisok kapják az iskolából az ebédet. (még szeptemberben írtam, hogy a szülők viszik az ételes konténert az oviból az iskolába, vagy éppen vissza. Mivel nekünk útba is esik, autóval is járunk, bevállaltuk a hétfő reggelt, amiből évvégére hétfő-kedd-szerda lett). Nagyon meglepődtünk, a feliraton jót derültünk (Für Herrn Petkö-Sander), a csomagban pedig egy üveg nagyon finom osztrák bio mézet találtunk.
Szörnyen indult a mani napom, Ali elvitte reggel a csajokat isibe, oviba utána még elment boltba, tudtam, hogy emiatt el fogok késni Boriék előadásáról, A vitéz szabólegényről, amiben Boriska gazdasszonyt alakított, saját kérésére (persze Ali nagyon rendes, hogy minden ilyesmit elintéz helyettem is, de nagyon nehezen viselem ezt a hihetetlen optimista időbeosztását. Bori a héten a Waldtagról is elkésett egy kicsit, igaz, eddig iskolából még sosem:). Fél 9-kor kezdődött (amúgy lehetetlen időpont, Pankával nem ácsoroghattam volna ott 3/4 8-tól 1/2 9-ig az iskolaudvaron, mert nem tud elég korán kelni ehhez, el kell vinni a gyerekeket 3/4 8-ra, visszamenni fél 9-re, majd eljönni 9-kor és visszanni délre... ennél rosszabbul nehezen szervezhette volna meg az osztálytanító, persze neki az az érve, hogy a gyerekeknek reggel együtt, a hársfával, énekkel, furulyával kell indítaniuk a napot, szülők nélkül és délben el kell köszönniük egymástól, szintén szülők nélkül, jó ezt is meg lehet érteni). Hiába rohantam Pankával a kezemben, a vége felé értem oda, Bori azt mondta, hogy nem sokat késtem, de nem is tudom, hogy engem akart-e megnyugtatni, vagy sajátmagát:(
Az előadás után váltottam egy-két szót az osztálytanítóval, és amire körbenéztem, Panka már sehol nem volt! Mindenkit kérdeztem, az összes anyuka rohangált, mindenki másutt kersete, kinéztünk az utcára, nem láttuk, és biztos is voltam benne, hogy az anyja nélkül nem megy ki egy gyerek az utcára. Eddig legalábbis biztos voltam benne, hogy az enyémek soha nem mennének. Az iskolaudvar nagy, rengeteg fával, bokorral, dombocskákkal, néhány kisházzal, amiket a gyerekek építettek osztálymunkaként, azokban kereste mindenki. Kis idő múlva egy apuka hozta, aki az utcán talált rá, ment egyedül az autóhoz. Furcsa módon ő nem volt megrémülve, megijedve, nem sírt, legfeljebb meglepődött, hogy egy kétméteres bácsi felkapja és visszahozza, én viszont el sem tudom, mondani, mit éltem át, mi minden fordult meg a fejemben, amíg kerestük. Nagyon rossz érzés, hogy ha rajtam, az én figyelmemen múlik, akkor akár egy autó is elüthette volna. A szerencse az, hogy minden nap ugyanott áll a kocsink, az iskolától viszonylag messze, de azon az oldalon. Ő arra indult, ahogy megszokta, így nem kellett az úton átmennie. De hogy jut eszébe egy kétéves gyereknek egyedül elmenni az autóhoz? Hogy gondolhatta, hogy ott hagytam egyedül.. vagy mit gondolhatott?
Annak örömére, hogy ilyen szerencsésen végződött, csináltam róla pár képet:). Legközelebb pedig fogom a kezét, ha beszélgetek valakivel, mert felemelni már nem nagyon bírom. Annyira kellett a nagy hangzavarban figyelnem arra, hogy megértsem, mit mond az osztálytanító, hogy semmi másra nem tudtam, persze eddig meg sem fordult a fejemben, hogy a szeme sarkából nem ellenőríz, hogy ott vagyok-e a közelben...

kedd, június 24, 2008

közvetlenül a délelőtti hőséget követő jégeső után az udvarban...