csütörtök, június 26, 2008

Szörnyen indult a mani napom, Ali elvitte reggel a csajokat isibe, oviba utána még elment boltba, tudtam, hogy emiatt el fogok késni Boriék előadásáról, A vitéz szabólegényről, amiben Boriska gazdasszonyt alakított, saját kérésére (persze Ali nagyon rendes, hogy minden ilyesmit elintéz helyettem is, de nagyon nehezen viselem ezt a hihetetlen optimista időbeosztását. Bori a héten a Waldtagról is elkésett egy kicsit, igaz, eddig iskolából még sosem:). Fél 9-kor kezdődött (amúgy lehetetlen időpont, Pankával nem ácsoroghattam volna ott 3/4 8-tól 1/2 9-ig az iskolaudvaron, mert nem tud elég korán kelni ehhez, el kell vinni a gyerekeket 3/4 8-ra, visszamenni fél 9-re, majd eljönni 9-kor és visszanni délre... ennél rosszabbul nehezen szervezhette volna meg az osztálytanító, persze neki az az érve, hogy a gyerekeknek reggel együtt, a hársfával, énekkel, furulyával kell indítaniuk a napot, szülők nélkül és délben el kell köszönniük egymástól, szintén szülők nélkül, jó ezt is meg lehet érteni). Hiába rohantam Pankával a kezemben, a vége felé értem oda, Bori azt mondta, hogy nem sokat késtem, de nem is tudom, hogy engem akart-e megnyugtatni, vagy sajátmagát:(
Az előadás után váltottam egy-két szót az osztálytanítóval, és amire körbenéztem, Panka már sehol nem volt! Mindenkit kérdeztem, az összes anyuka rohangált, mindenki másutt kersete, kinéztünk az utcára, nem láttuk, és biztos is voltam benne, hogy az anyja nélkül nem megy ki egy gyerek az utcára. Eddig legalábbis biztos voltam benne, hogy az enyémek soha nem mennének. Az iskolaudvar nagy, rengeteg fával, bokorral, dombocskákkal, néhány kisházzal, amiket a gyerekek építettek osztálymunkaként, azokban kereste mindenki. Kis idő múlva egy apuka hozta, aki az utcán talált rá, ment egyedül az autóhoz. Furcsa módon ő nem volt megrémülve, megijedve, nem sírt, legfeljebb meglepődött, hogy egy kétméteres bácsi felkapja és visszahozza, én viszont el sem tudom, mondani, mit éltem át, mi minden fordult meg a fejemben, amíg kerestük. Nagyon rossz érzés, hogy ha rajtam, az én figyelmemen múlik, akkor akár egy autó is elüthette volna. A szerencse az, hogy minden nap ugyanott áll a kocsink, az iskolától viszonylag messze, de azon az oldalon. Ő arra indult, ahogy megszokta, így nem kellett az úton átmennie. De hogy jut eszébe egy kétéves gyereknek egyedül elmenni az autóhoz? Hogy gondolhatta, hogy ott hagytam egyedül.. vagy mit gondolhatott?
Annak örömére, hogy ilyen szerencsésen végződött, csináltam róla pár képet:). Legközelebb pedig fogom a kezét, ha beszélgetek valakivel, mert felemelni már nem nagyon bírom. Annyira kellett a nagy hangzavarban figyelnem arra, hogy megértsem, mit mond az osztálytanító, hogy semmi másra nem tudtam, persze eddig meg sem fordult a fejemben, hogy a szeme sarkából nem ellenőríz, hogy ott vagyok-e a közelben...

9 megjegyzés:

kat írta...

Hú, nagyon ijesztő lehetett. Állandó rémálmom, hogy elveszítem valamelyik porontyomat, el tudom képzelni, mit élhettél át! Szerencsésen végződött, az a lényeg:)

idrah írta...

Nekem is, ahogy katnak, visszatérő rémálom a gyerekek elvesztése, vagy hogy elrabolják őket. Nem tudom, én ilyen helyzetben, mint amiben Te voltál, meg bírnám e őrizni a nyugalmamat, vagy teljesen elveszíteném a fejemet... Mindenesetre az ilyen szerencsésen végződő események arra (csak arra) nagyon hasznosak, hogy az ember jobban odafigyeljen, tanuljon az esetből...

Látom a járda állapotából, hogy tegnap nagy volt a vihar...

márta írta...

Én egyszer elveszítettem a nagyobbik lányomat (első osztályos korában). Zsúfolt utcán mentünk, a két kisebbikre koncentráltam, gondoltam, ő figyel rám, de kicsit nem figyelt és azt hitte, felültem a buszra, ami pont akkor érkezett be az ott levő megállóba. Felült a buszra és hazament, ott várt az ajtóban. Akkor még nem volt autóm, tehát nem tudtam hazasietni, és mindenütt kerestem. Majd' belehaltam. Még a rendőrséget is értesítettem, és minden ismerős kereste. Végül valaki hazament hozzánk és ott volt. Persze, aztán a rendőrségre is be kellett menni, tisztázni, hogy senki se bántotta, meg ilyenek. Na, az az egy óra volt életem legrosszabb hatvan perce. Úgyhogy meg tudlak érteni.

nyagi írta...

Sziasztok,
hát, aki ezt még nem élte át, nem is kívánom!
Százszor végiggondoltam, hogy hogy történt. Az osztályteremből ki kell menni az öltözőbe (egy folyosón keresztül), onnan egy lépcső vezet le az udvarra, ahol mellesleg a szülők ácsorogtak, az udvaron keresztül egy vaskapu visz ki az utcára. Nem félórát beszélgettem a tanítóval, csupán pár szót. és az első dolgom az volt, hogy az utcára rohantam ki, de akkor Panka már nem látszott!
Soha még nem fordult meg a fejemben, hogy amíg én egy szót váltok az óvó-, vagy tanítónénivel, az egyik gyerekem fogja magát és elindul. Pedig egy-egy mondatot gyakran beszélek velük és nem szoktam közben fogni a többiek kezét, csak ha épp igénylik. Hát ezentúl talán félősebb leszek. (ott is többen meséltek nekem ilyen szerencsésen végződő néhány borzalmas percről)

Márta,
hú, ezt most még olvasni is szörnyű volt!

Idrah,
elmondhatatlan vihar volt, a fürdőben nyitva volt az ablak, éjfél és egy között a vizet MERTEM, annyira beömlött az eső. Ali (+ a keresztfia és Bori keresztapja) bementek meccset nézni a belvárosba kivetítőn, de egyszercsak szóltak az embereknek, hogy mindenki menjen gyorsan haza a vihar miatt, még most is vizes a cipőjük, a ruháikból éjszaka ki kellett csavarni a vizet... Borzalmas volt, az utcánkban mindenütt hatalmas letörött ágak vannak... nálatok is volt?

idrah írta...

Nálunk nem volt semmi, csak langyos nyári éjszaka... A hírekben olvastam a bécsi viharról.
Egyébként erre felénk valami miatt nincsenek szélsőségek (kivétel az évi egy jégeső, de az is tavasszal), sem télen, sem nyáron. És megfigyeltem, hogy a szél is ritkán fúj (legalábbis erősen, viharosan) :-o.

nyagi írta...

Idrah, itt rengeteg (erős) szél van, a héten dió nagyságú jégeső is volt, a vihar előtt két nappal. Ez a vihar tényleg iszonyú volt, minden szomszédos udvarban legalább egy fát letört, nálunk is...

Hargitaiék írta...

Reggelre (hajnalra) ideért a vihar Szegedre. még jó, hogy kimentem megnézni, miéret ugatnak a kutyák, így még időben beszedtem a kiteregetett ruhát.
A gyerekre figyeléshez:
A gyerek a franciaágyon játszott, egy másodperccel hamarabb léptem el mellőle, mint kellett volna, és máris lemászott, fejjel előre a csempézett padlóra... szerencsére semmi baja nem lett

gemelcsi írta...

teljesen átérzem hogy milyen lehetett. Én a barátnőmmel voltam a játszótéren ahol az akkor hároméves fiaink melettünk játszottak, mikor egyszer csak azt vettük észre, hogy a barátnőm kisfia sehol sincs. A játszótéren levő összes anyuka őt kereste, kihívtuk a rendőrséget...amikor is valaki betelefonált az rendőrségre, hogy talált egy kisfiút..
visszament a nővére iskolája mellett levő újságoshoz mert ott látott valamit. Szerencsére neki sem kellett úton átmenni, el sem tudom képzelni, hogy akkor mi lett volna. Így is életünk legrosszabb órája volt.

nyagi írta...

gemelcsi, azért jó ilyen szerencsésen végződő történeteket hallani (még akkor is, ha ez ijesztőbb lehetett), mert látom, hogy nem csak velem fordult elő. Szerencsére szomorúan végződő rémtörténetet még nem hallottam, pedig biztos van olyan is...